Második helyezett pályázati művem:
Covid19 és az újrakezdés
Minden év végét azzal zárok, hogy jövőre
csak jobb lehet. Az élet azonban bebizonyította, hogy még mindig van lejjebb. 2020
január elsején a férjem délelőtt 10 órakor közölte velem azt a hírt, amit még
ma sem tudok elhinni. 24 év házasság után válni akar. Napokig csak árnyéka voltam önmagamnak. Így
utólag arra sem emlékszem, hogy voltam képes ellátni a gyermekeinket; miként
voltam képes a halmozottan sérült fiamat gondozni, vagy a tanulási
nehézségekkel küzdő lányom tanulmányait segíteni. Mint egy robot, amiben javíthatatlan kárt
okoztak, éltem egyik napról a másikra. A férjem döntése végleges volt, nem
tudtam hatni rá. Elkéstem és minderre a karantén alatt jöttem rá. A bezártság,
nagyon sok mindenre ad lehetőséget, mindamellett is, amiktől megfoszt. Ami a
legfontosabb volt számomra, hogy időt adott. Időt, hogy a XXI. század rohanó
taposómalmából kizökkenve olyan apróságokat is észrevegyek, amik mellett egy
sima hétköznap tova sétáltam volna.
Ama bizonyos márciusi napon én is,
mint kicsike országunk számos lakosa izgatottan vártam a miniszterelnök bejelentését,
mi lesz az iskolákkal, bevezetnek-e nálunk is kijárási korlátozást. Aggódtam a
gyermekeim biztonságáért az egészségüket tekintve. Egy részem örült a hírnek, miszerint
hétfőtől online iskola lesz, ugyanakkor a válásunk miatt ez a lehető
legrosszabbkor jött. Napi huszonnégy
órából huszonnégy órát a négy fal között tölteni egy rémálomnak tűnt akkor és
ott. Nem azért, mert nem szerettem a gyerekeimet, vagy nem akartam velük lenni.
Egyszerűen csak gyenge voltam még. Érzelmileg instabil, s nem akartam, hogy így
lássanak. A gyerekeknek, főleg a felnőtt kor kapujában, erős szülő kell. Olyan
anya, aki támogatni, terelgetni tudja őket. A bejelentés után meg kellett
hoznom életem egyik legnehezebb döntését. Elfogadni az elfogadhatatlant, s
minden erőmmel a gyermekeim jövőjére koncentrálni. Legalábbis nappal. Éjjel, a
hálószobánk magányában, jöhettek a könnyek, a kétségbeesett fájdalommal megtelt
sóhajok. Egyedül. Szövögetve a talpra
állás mikéntjét. Átgondolva a lehetőségeket. Tudva, hogy nincs visszaút. Nincs
kanyar hátra, vagy stop tábla előttem. Csak ültem és bámultam az elcsendesett
képernyőt. Így vágtam neki életünk újra szervezésének…
- Anya! - jött a hátam mögül Julcsikám boldog hangja. – Nem
kell menni iskolába? Ez komoly? Tényleg? - félre értelmezett boldogságán csak
mosolyogni tudtam.
- Kislányom, ez nem azt jelenti, hogy nem lesz tanítás,
csupán nem a tanteremben fogtok ülni, hanem valahogyan itthonról lesz megoldva online
formában.
- De Anya! – mint minden gyermek, az én Julcsim sem kivétel,
azonnal ellenkezni kezdett, hogy milyen ez már, ez úgy sem tartható, ez jó buli
lesz. Fél órát soroltuk saját érveinket a másik felé, mikor megjött a férjem, s
lányom inkább hátat fordítva neki a szobájába zárkózott. Sok volt aznapra a
megemésztendő esemény, ezért páromnak a vacsora felé mutatva jó étvágyat
kívánva bementem kicsi fiam szobájába. Bálintkám egy fa játékkatonával küzdött,
ami beszorult a kis dobozába.
- Anyuska, nem jön ki. – nézett rám szomorúan. Bálint
kromoszóma rendelleneséggel született, így most 17 évesen leginkább egy 1,5 – 2
éves gyermek szellemi szintjén van. A mentális problémák mellé epilepszia is
társult az idők során. Leültem mellé, hogy segítséget nyújtsak számára a
hatalmas problémát jelentő feladat megoldásában. Kiszedtem a kiskatonát a
dobozkából, mire boldog mosoly suhant át az arcán. - Szeretlek anyuska!
- Én is szeretlek kincsem. Sőt képzeld el hétfőtől nem kell
menni iskolába, itthon lehetsz egész nap anyával, jó? – kérdeztem tőle, mire
egyetlen jóval le is reagálta a történteket. Néha irigylem őt a gondtalan
mindennapjaiért. Számára a legnagyobb probléma az az idő átvészelése, amit nem
mellettem tölt. Ez az utolsó tanéve, nem tudom, hogyan tovább a számára. Az
iskolában nem maradhat, túl koros. A napközi intézmények zsúfolásig telítettek.
Várunk, bár a Covid miatti intézkedések csak rontják az esélyeinket, de
kitartunk. Muszáj. Neki szüksége van arra, hogy közösségben legyen, nekem pedig
muszáj új munkát keresnem. Az előző év utolsó napján megszűnt a munkahelyem. Éreztem,
hogy megint könnyekben fogok kitörni, ezért inkább leemeltem a polcról kedvenc
mesekönyvét, mellé kucorodtam a földre és elkezdtem olvasni. Azonnal abbahagyta
a kiskatonák gyömöszködését és csillogó szemekkel kezdte hallgatni a Thomas a
gőzmozdony történetét. Számomra a kisfiammal, Bálinttal töltött idő az igazi
terápia.. Az ő figyelme, a végtelen szeretete, minden egyes ráncomat képes
kisimítani. Mellette úgy érzem fog még a nap felettem is ragyogni.
A következő napok viszonylag eseménymentesen teltek, utólag
be kell látnom, hogy még ekkor is inkább valamiféle robotként álltam csak
helyt. Tettem, amit tennem kellett. Győzködtem Julcsimat, hogy tanulni kell, az
anyagot így, vagy úgy leadják a tanárai, ha nem figyel, ha nem teszi a dolgát
lemarad, aminek később lesznek súlyos következményei. A lázadása valahol
érthető volt, hiszen az ő tanárai bizony nem álltak a helyzet magaslatán.
Ppt-ben elküldték az anyagot, másolja be, fotózza le, küldje vissza. A dac, ami
kitört a lányomból újdonság volt. Ez volt az első alkalom. 17 éves nagy kamasz,
de soha nem tapasztaltam még nála ilyet. Semmi ellen. Próbálkozott ugyan
kikerülni, megkerülni a feladatokat, de dacolni egyszer sem próbált.
- Mi a fenéért foglalkozzak vele? Ráérek bemásolni! Ez neked
tanítás anya? Ezt te is megtudod csinálni, diploma sem kell hozzá!
- Édesem, ez a helyzet, amiben most vagyunk, mindenkinek új.
Senki nem volt erre felkészülve. A tanárok sem. Nem tudják azonnal tökéletesen
kezelni a helyzetet, hidd el lesz ez jobb is. Viszont neked addig is az a
feladatot, amit adnak és kész. Lemásolod, megtanulod, túl vagy rajta. - próbáltam az elején szép szóval
megmagyarázni neki, de nap nap után csak romlott a helyzet. Amit mi online
oktatásnak képzeltünk volna, azt a tanárai képtelenek voltak kivitelezni.
Bezzeg a gyerekek egymás közt megoldották. Úgy videochat-elt a 26 gyerek - persze
tanár nélkül -, ahogy az a nagykönyvben, meg kellett volna legyen írva a
tanárikarnak is. Egymást hergelték, lázították. Odáig fajult a dolog, hogy nem
csak a tanulás ellen lázadt két héttel a bejelentés után, hanem már az apja
ellen is. Akkor jelentették be a kijárási korlátozást…
- Nem gondolod komolyan, hogy minden este a képét nézem, ugye
anya?! – kiabált velem, mikor nem engedtem el a barátnőivel az utcákat róni.
- Hogy beszélhetsz így velem? – teljesen elképedtem a szavai
hallattán. Soha nem vetemedett ilyen stílusra.
- Nem gondolod, hogy érdekel, ugye anya? Nem azon kellene
sírnod, hogy jajj apa megcsalt, jajj most mi lesz veled, hanem tervezned
kellene végre a jövőt nélküle, hogy végre boldog legyél te is! Ne mondd, hogy
neked ez nem megalázó! – ezzel sarkon fordult és rám vágta a bejárati ajtót,
majd távozott.
Ott álltam, néztem a csukott ajtót, nem tudtam eldönteni mit
csináljak. Fussak utána és rángassam haza? Duzzogjon és veszekedjünk?
Ugyanakkor a szavai arculcsapásként értek. 17 éves gyerek és kiosztott. Jogosan,
tömören, de alaposan. Igaza volt a nekem szánt vádjait tekintve. Hogy kérhetek
tőle fegyelmet, szabálykövetést, vagy bármi egyebet, ha azt látja, hogy az
anyja is az első nagyobb akadálynál összetörik és csak téblábol. Nem mentem
utána. Március végét írtunk ekkor már és nekem nem volt tervem. Fogalmam sem
volt hogyan tovább. Férjem, akivel már több, mint egy éve külön hálóban
töltöttük az estéket is, kész tervekkel rendelkezett, amint az másnap kiderült.
- Ügyvédet fogadtam. Átbeszéltünk mindent. Elmondtam, mit
építettünk fel együtt, nem akarlak kisemmizni, gyors válást akarok. Voltam ma
több bankban is, utánajártam mennyi hitelt kaphatok. Meg tudjuk beszélni
higgadtan és nyugodtan a számokat és a tenni valókat is?
- Meg. - Válaszoltam teljes döbbenettel. Erre igazán nem
számítottam. Úgy gondoltam elevickélünk, mint hal a gödörben, aztán csak lesz
valami. Soha nem hittem volna, hogy ő bizony végig akarja ezt a dolgot vinni.
Hiába tudtam a vágyait ama bizonyos harmadik személy irányába, úgy hittem,
ismerve a nőt, abból bizony nem lesz semmi. Így ez volt a következő újdonság
számomra a karantén ideje alatt. Képes a férjem elhagyni a családját egy olyan
vak reményért, ami soha nem teljesül be. Az a férfi, aki a jéghátán is megél, kemény,
konok fejével bedőlt és áldozata lett egy kiélt nőnek.
- Jó, akkor a tények. Az ügyvédemmel úgy látjuk reálisnak a
dolgot… - és elkezdte sorolni a számokat. Mire mennyit, melyik autót vihetem
el. Mert, hogy nekem kell elmenjek, hiszen ez a telek az apai öröksége, ő ide
született, ő innen bizony csak hullazsákban távozik.
- Nem baj, ha erre azonnal nem reagálok? Se igent, se nemet?
Muszáj átgondolnom. Nem lehúzni akarlak, de ez a pénz kevés. Ebből a pénzből
nem tudok egy lakható házat venni magunknak.
- Ez már a te problémád. Nem muszáj elvinned a gyerekeket,
itt is hagyhatod mind a kettőt és akkor könnyebb lesz.
- Na az teljesen kizárt. Meghallgattalak, felfogtam, át fogom
gondolni. Ennyi. – Jó, mondta a férjem, majd sarkon fordult és elment
otthonról. Mintha az elmúlt húszon sok év számára a világon semmit sem
jelentene. Csak egy laza mozdulattal kisétált az ajtón, becsukta maga mögött és
még csak vissza sem nézett. Azt hihetné mindenki, itt törik meg, ennél a pontnál
az ember lánya. Én pont nem. Ez volt az a pillanat, ami erőt adott, s másnap
egy új emberként ébredtem fel.
Az események
innentől lavina módjára követték egymást. Reggel, amint felébredtem elkezdtem
az internetet böngészni, ingatlan kínálatokat kutatva. Úgy éreztem a lehető
legtávolabb kell mennem jelenlegi lakhelyünktől, de közben nem hagyhattam
figyelmen kívül a gyermekeim iskoláinak megközelíthetőségét, a
munkalehetőségeket. Alig vártam, hogy lányom felébredjen és összedughassuk a
fejünket. Az új dacolós énje ellenére nagyon nagy segítség volt nekem, lelkileg
és fizikailag egyaránt. Előle nem mindig sikerült elrejtenem a fájdalmaimat, jó
szeme van. Nem egyszer fordult elő, hogy zokogásom közepette arra figyeltem
fel, nesztelenül kucorodik be mellém az ágyba. Volt, hogy egymást átölelve
együtt sírtuk át az éjszakát. Ahhoz már elég nagy volt ekkor, hogy megértse mit
tett az apja. Mivel inkább rám hasonlít belső tulajdonságaiban, ő is
megszenvedte a történteket. A haragot, a konokságát viszont apjától örökölte.
Julcsi nem tud megbocsájtani. Nála nincs kegyelem. Apja felé sem. Mikor
felébredt, karikás kis szemei megakadtak rajtam.
- Anya! Te mosolyogsz? Mi történt? – ugyan nem a
boldogságtól, de valóban mosolyogtam. Felszabadultnak éreztem magam, mint aki
egy hatalmas tehertől szabadult meg éjszaka. Elmeséltem neki a terveimet,
kikapta a kezemből a laptopot és azonnal nézegetni kezdte az általam elmentett
házakat. Míg ő átböngészte, felhívtam ügyvéd ismerősömet. Átbeszéltük miket
hiányolok, miken kellene változtatni, mi az, amikbe semmiképp ne egyezzek bele.
Majd a csajok következtek. Nagy szerencsém van a barátnőimmel, mindig minden
döntésemben támogattak eddig is. Volt, hogy nem értettek egyet velem, elmondták
a véleményüket, de akkor is szerettek és mellettem voltak, ha én a hülyeséget
csináltam meg inkább. Mondanom sem kell,
most szinte örömtáncot jártak a telefonban, „Végre, végre! Itt volt az ideje, a
válásnak is, meg annak is, hogy összeszedd magad!” Egyöntetű volt a véleményük.
Újabb kő esett le a szívemről, ami által még nagyobb elánnal folytattuk tovább
Julcsival az új otthon keresését. A legjobb állapotban lévőkkel kezdtük a
feltérképezést, időpontokat foglaltunk az ingatlanosoknál. Az első ház, amit
elmentünk megnézni nagyon nem tetszett egyikünknek sem. Kissé összetörve ültünk
be a kocsiba Julcsival. Féltünk. Féltünk az újtól, féltünk az anyagiaktól. Elindultunk
haza, oldalra fordulva megláttam a Julcsi arcán lehulló könnycseppeket.
Félreálltam az út szélén, átkaroltam a lányom, hagytam, hogy kisírja magát, és
kiöntse a szívét. Eddig ő támogatott engem, itt volt az ideje anyának lennem.
Meglepődtem Julcsi szavain. Nem a múltat siratta, nem a barátai elvesztésétől
félt. A mai világ morbid volta miatt sírt. Fájt neki az, amit otthon történt.
Csalódott volt, amiért a legjobbnak hitt ház átverés. Előnyös szögekből, a
hibákat pont lehagyva fotózott romhalmaz. Nem értette miért ilyenek az emberek,
miért kell hazudni, csalni. Felnőtt az én kicsi lányom, de még sokat kell
tanulnia. Bízok benne elkerüli a sok-sok pofon. Nem tudom ugyan burokban
tartani, de reménykedem, hogy előtte jobb és könnyebb jövő áll. A haza utat
végig filozofáltuk a világ nagy rejtelmeiről. Úgy szálltunk ki otthon az
autóból, hogy a holnapi ház igen is jobb lesz, ha nem is álmaink otthona, de
felfelé fog ívelni a tetszés indexünk.
Nem így lett. A következő ház még rosszabb volt. A
harmadiknál éreztük azt, hogy talán ránk mosolyog a szerencse. A falu egy
kisebb paradicsomi álomnak tűnt. Csupa zöld, csupa szépség. Kicsi rendezett
utcák. Teljes izgalomba jöttünk, ahogy a megadott utcába befordultunk. Ám az
utca végén jött a felismerés, közvetlen a temető szomszédságában áll a házikó.
Szívem szerint futva menekültem volna el. Megnéztük, de mind a ketten tudtuk ez
sem lesz a mienk. A negyedik reményünk időpontját lemondta a tulaj, eladta.
Ekkor azt hittem nekem ez sem fog sikerülni. Kezdtem feladni. Este a csalódottságtól
nem is igazán figyeltem arra mit hogyan csinálok. Bálintot fürdettem, épp
vettem volna ki a kádból, mikor rosszul léptem. Kifordult a bokám. Felálltam és
éreztem, hogy kicsit fáj, de nem vészes, megforgattam, ohh működik ez még,
gondoltam. Újra léptem, megcsúsztam a vízen, amit Bálint közben kilocsolt.
Megint kifordult a bokám. Ott már olyan fájdalom hasított a lábamba ahogy
megmozdítottam, ami elviselhetetlen volt. Egy percen belül a duplájára dagadt,
belilult, megmozdítani sem bírtam. Julcsinak kiáltottam, jöjjön segíteni,
legalább Bálint valahogy kerüljön ágyba. Férjem is hallotta, ő is befutott a
fürdőbe. Ahogy Bálintot lefektették, rám parancsolt, irány az autó, be kórházba.
Annyira fájt a lábam, nem is ellenkeztem. Pár órás várakozás után az SBO-n
kiderült, két helyen tört el a lábközépcsont, plusz egy helyen a lábtőcsont. Fekvőgipsz,
életemben először. Nagypénteken. Hurrá. Ahogy a fiatalok írják a facebookon,
hashtag maradj otthon. Kell nekünk a kijárási korlátozás alatt császkálni házat
keresve? Hang nélkül adtam utat újra a fájdalomnak, végig sírtam a hazautat.
Egy szót nem szóltunk egymáshoz párommal. Nem volt már mondandónk egymásnak.
Kiégtünk. Kicsináltuk egymást. Mind a ketten örültünk annak, hogy az ő
munkahelyét nem érintette a vírushelyzet. Neki mennie kellett dolgozni.
Hármasban tengettük a napjainkat otthon a gyerekekkel. Én a fekvőgipsszel
bezárva a négyfal közé. Julcsim, mint egy igazi háziasszony állt helyt
helyettem. Osztályfőnöke nagyon megértő volt, nem győztem neki megköszönni.
Hiszen Bálint egésznapos figyelmet követelt magának. Én nem tudtam utána
szaladgálni, így Julcsim a tanulás mellett, sokszor helyette is a testvérét
rendezte. Főzött, mosott, takarított. Igazi csoda ez a gyermek. Nem is tudom
elképzelni mi lett volna, ha ez nem pont a vírus alatt történik meg. Egyedül
nem tudtam volna ezt megoldani. Az első napokban még Bálint pelenkázása is,
mert ezt nem engedtem a lányomnak megcsinálni, komoly nehézségeket és fájdalmat
okozott. Apjuk dolgozott hétköznap, hétvégén maszekolt, apaként sohasem
lehetett rá számítani. Nem tudta az érzelmeit kimutatni, így inkább a munkába
menekült előlünk. Ő családfenntartó volt. Azt viszont profin csinálta. Értünk küzdött,
értünk dolgozott. Valószínűleg két éve ősszel belefáradt. Akkor kezdődött a
lejtő, amin rohamoson siklottunk lefelé. Rengetegszer próbáltam menteni a
házasságunkat, mindig sikertelenül. Volt egy elképzelésem a sikertelenségem
okairól, amik részben be is igazolódtak. Legalábbis az én tetteim kapcsán. A
harmadik személy kapcsán valószínűleg sohasem fog kiderülni igazam lehetett-e.
Akkor még szerettem volna tudni, de páromtól hiába kérdeztem volna, úgy sem
kaptam volna őszinte választ. A pár nappal későbbi események viszont nagyon
megleptek. Hazafelé tartottunk kontrollról, némán egymás mellett megint, mikor
egyszer csak megszólalt.
- Sikerült házat találni? Hallottam, hogy nem itt keresel.
Maradjatok itt a faluban, ha lehet. – azt hittem rosszul hallok. Nem is a
szavai ütötték meg a fülemet, sokkal inkább a hangjából kicsengő fájdalom. Pont
ezért nem akartam a közelben maradni, szerettem volna eltávolodni tőle, mert
tudtam, csak egyszer néz azokkal az aranybarna csillogó szemeivel rám mélyen,
behatóan, én újra beleszeretek, újra elvesztem az eszem. Vagy a hangja, mikor
fájdalommal telített, vagy a régmúlt emlékeiben felidézhető mély búgó érdes.
Soha nem fogom tudni nem szeretni őt. Soha nem lesz senki, aki az ő helyét
átveheti. Dacára a sok fájdalomnak, amit okozott. Azt mondják mindenhez két
ember kell. Az éremnek két oldala van. Nálunk is így van. Bizony nem kicsit
vagyok hibás én sem a történtekben. Ahogy párom is. Hazaérve leültünk a
konyhában egy kávé mellett és beszélgettünk. Az elmúlt kb. 20 évben összesen
nem beszélgettünk ennyit, mint akkor délután. Gyerekek a nagyival voltak.
Kettesben lehettünk, talán ilyen sem volt legalább 16 éve. Olyan őszinteséggel
mondta el a vélt és valós fájdalmait a férjem, mint még soha. Azt hiszem, akkor
jöttem rá, mi volt a legnagyobb baj a házasságunkban. Nem volt köztünk
kommunikáció. Semmi. A napi teendőkön kívül nem beszélgettünk. Nem kérdeztük
meg milyen napja volt a másiknak, hogy érzi magát. Esténként csak befeküdtünk
az ágyba, mint két fáradt, meggyötört ember. Ami persze szép lassan a zárt
ajtók mögötti házaséletre is kihatott. Nem volt bennünk vágy a másik iránt.
Kialudt a tűz, a gondok, mint háborgó tenger oltották ki szép csendesen
észrevétlen. A mostani kérése azért is
lepett meg, mert valóban nagyon elmérgesedett a helyzet köztünk, nem voltunk
már képesek szép szóval beszélni egymással. Csak vagdalóztunk. Én azért, mert
fájt és bántani akartam, ő azért, mert bántottam. Ugyan hibásnak érzem magamat
is, amiért így alakult a kettőnk viszonya, a megoldást viszont nem egy harmadik
féllel töltött pásztor órákban láttam. A hosszú beszélgetés alatt sok minden
kiderült. Láttam könnyeket csillogni a szemében. Hallottam őszinte szavakat a
szájából. Éreztem, hogy ő sem teljesen biztos a dologban. Legalábbis a gyerekek
miatt. Fájni fog neki a hiányuk. Csend lesz nélkülük a nagy házban. Síri csend.
Én újra adtam neki egy visszautat. Hagyjuk a fenébe, csatolja le az
„utánfutóját” és most a sok új tudással, amiknek a birtokába juttattuk egymást
kezdjük újra.
- Nem. Viszont hallottam egy házat a faluban, jó helyen van,
felújított. Pont belefér az összegbe. Nézzed meg kérlek. – lehajtott fejjel
csak bólintottam. Ha ezt nagypéntek előtt kérte volna, azonnal elutasítom és
keresek tovább a környező falvakban. Azonban az eltört lábam rávilágított arra,
hogy ezt nem tehetem meg. Leginkább Bálint miatt. Ha velem bármi történik, akár
csak egy erősebb megfázás, ami ágyhoz köt akár csak egy két napra is, minden
segítségem itt van. Nem mehetek el a legközelebbi járás aprócska kis falvaiba.
Egyik barátnőmnek sem esnénk útba. Amint vége lesz a vírus okozta lassult
életnek, mindegyikünk visszatér a rohanó világba és nem lesz idő. Egy
kibeszélgetős közös estét is alig tudtunk már összehozni mióta mindegyikünk
dolgozott. Másrészt Bálint maga is idekötött kicsit. Nehezen viseli a
változásokat, kicsit autisztikus gyermek. Szereti a kiszámíthatót, a biztosat,
a megszokottat. Ha a falunkban maradhatnánk csak az új házat kellene vele
megszoktatnom. Most a Covid alatt erre aztán lesz időnk bőven. Másnap, már
járógipsszel a lábamon megnéztem a házat. Egy másik család hatalmas tragédiája,
az én felfoghatatlan nagy szerencsém lett. Egyik szemem sírt, a másik a
nevetett. Megnézettem az egyik ismerősömmel
is, aki azért jobban ért az épületek állapotához, mint én. Ő is rábólintott. Gyönyörűen
felújított fürdő, egy nagy szoba, két kisebb. Bármennyire is féltem ilyen közel
maradni a férjemhez, ez a ház tetszett. Julcsim ahogy meglátta, izgatottan
osztotta is fel a szobákat. Férjem megkapta a hitelt, így már mondhatjuk,
minden egyenesbe került. Mondhatjuk, de belül végig emésztett a vesztesség. Én
szerettem őt. A mai napig szeretem a hibái, a cselekedetei ellenére. Éppen
ezért kétes érzelmekkel, de már erősebben, hittel telve vártam a pénz kiutalását,
hogy fizethessem belőle az első saját tulajdonú házam. Ahogy a kulcsokat
megkaptam, Julcsival elhoztuk Bálintot is. Ő eddig csak egy fényképen látott új
házikóról tudott. Igyekeztünk felkészíteni, hogy mikor eljön a nagy pillanat, ne
érje őt sem váratlanul. Aggódtam miatta, hogyan fogja majd fogadni, hiszen nem
szeret kimozdulni az otthon biztonságából. Ez az új ház számára teljesen idegen
lesz. Féltem, mi lesz, ha nem fogadja el. Vírusos vészhelyzet ide, vagy oda,
valaki fentről biztosan a szárnyai alá vette a kis családomat, mert egyetlen
percnyi probléma sem volt Bálinttal. Megérkezésünk után azonnal abba a szobába
ment, amit Julcsival közösen neki gondoltunk ki. Tetszett neki, csak álltunk a
lányommal megkövülten és néztük, ahogy örül Bálint.
-- Anyuska! Szép új házikó, ez lesz az én új szobám. – Volt ott
egy kihúzhatós fotelágy, Bálint rá is vetette magát és játszani kezdett az
elmaradhatatlan katonáival.
A következő két hétben a barátnőim és férjeik, valamint
szüleim segítségével felújítottuk a harmadik szobát és az előszobát. Csináltunk
egy mini nappalit, dolgozó sarokkal, bízva abban, hogy előbb-utóbb munkám is
lesz. Az élet furcsa fintora, aznap
mikor elkészültünk bejelentették a vészhelyzet megszüntetését. Költözésünk a
következő két napban lezajlott. Hihetetlen. Egy élet munkája, egyetlen nap
alatt kipakolásra került, és két óra kellett az átszállításához. Mire a férjem
hazaért, már üres lakás várta. Neki is, nekem is szörnyű volt az első a nap. A
többi sem sokkal könnyebb, néha még most is a szobám sötétjében a paplan alá
bújva sírok. Hiszen, ha valaki igazán tud szeretni, akkor bármilyen neki
okozott fájdalom feledésbe merül. Csak a hiány marad. A szép emlékek, amiknek
az elmúlása is gyötör. Na és persze az a rengeteg miért! A megválaszolatlan
kérdések hada. Egyetlen vigaszom, hogy a gyermekeim szeretnek itt lenni az új otthonunkban.
Az első napok szokatlansága elmúlt, belaktuk, otthonossá tettük ezt a kis régi
házikót. Julcsi rengeteget segített az elmúlt hónapokban. Maltert kevert, falat
vakolt, füvet nyírt, fát vágott. Igazi felnőtté ért a vírushelyzet alatt a
történtek hatására. Bár ne így kellett volna felnőni! Bárcsak egy boldogabb
gyermekkort adhattam volna neki. A múlton változtatni nem tudok ugyan, de egy
dolgot megtanultam a bezártság alatt. Nem csak a feltétlen odaadás, a szeretet
kell a szeretteinknek. Szükség van bizony a kommunikációra. Az igazi őszinte,
mély beszélgetésekre. Nem szabad kimondatlan szavakat hagyni magunkban, magunk
mögött. Minőségi időt kell egymásra
szakítanunk. Ahogy mondják, mindenkinek arra jut ideje, amire hagy. Én nem
hagytam semmire. Bálint gondozása felemésztette bennem a nyitottságot.
Bezárkóztam mellé. Őszintén mondhatom, bármilyen fájó is a felismerés, csak
neki éltem. A napi monotonitás így visszanézve mindegyikünknek sérülést
okozott. Reggel felkelés, apa munkába megy, én indítom Julcsit iskolába.
Bálintot én vittem suliba meló előtt, és mentem érte délben. Utána haza, főzés,
mosás, takarítás, Bálint… Nem a kicsi fiam rovására írom a dolgokat, sokkal inkább
a magaméra. Sem Julcsinak nem adtam meg az igazi gyermekkor lehetőségét, sem
férjemnek a boldog házaséletet. Nem azt mondom ezzel, hogy minden az én hibám,
de ez a történet most rólam szól. És igen, én is hibás vagyok. A tétlen, otthon
töltött hetek rávilágítottak sok olyan dologra, amiket, ha másképp teszek,
másképp élek meg, akkor talán, de csak talán máshogy is alakulhatott volna az
életünk. A minőségi idő, amit tavasszal együtt tölthettünk hármasban a
gyerekekkel többet jelent mindegyikünk számára, mint az elmúlt 17 együtt.
Megtanultunk együtt élni, figyelni egymásra. Nem csupán kielégítjük a másik
igényeit, sokkal inkább a hogyan tesszük ezt meg a lényeg. És mosolygunk,
sokat. Idővel talán a mosolyt majd kacagás és nevetés is felváltja, de nekem
ehhez még hosszú utat kell megtennem. Morbid tudom, de hálás vagyok a
COVID-19-nek mindezekért. Ha nincs a vészhelyzet, maradtunk volna a taposó
malomban, sosem lehetett volna részünk ebben a letisztult világban. Jöhet
bármilyen nehézség, tudom, hogy hármasban kiálljuk a próbát. Ahogy azt is
tudom, a szüleim és a barátaim mindig ott lesznek mögöttünk és vigyáznak ránk…
Összegzésként,
hogy miket tudtam meg a vírusnak „köszönhetően”. Julcsim egy csupaszív, érett
felnőtt, hiába kiskorú még pár hónapig. Bármilyen gyenge is tud lenni az
anyukája, ő mindig ott van, hogy segítsen átlendülni. Erőt ad és támogat.
Bálintkám egy szeretni való kis csöppség, aki szintén sokkal többet tud, ha
hagyom kibontakozni. Tiszta szívből szereti a családját, számára a gondok nem
relevánsak, csak a szeretet. A férjem, még ha rossz döntéseket hozott is,
szeret minket. Ahol teheti ott segít, fizikailag és lelkileg egyaránt. Ki tudja
mit hoz számunkra a holnap. Egy biztos, ha kapunk még közös lehetőségeket,
sokkal okosabban állhatunk elébe. Akár, mint nő és férfi, vagy, mint család. Én
pedig rájöttem mi a legfontosabb az életben. Figyelni a családra. Időt adni a
többieknek. Nem csak elhalmozni kell a családot. Megélni kell a pillanatokat.
Muszáj lassítani s nem elrohanni egymás mellett. Figyeljünk egymásra! Vigyázzunk most még
inkább egymásra!